BIOHAZARD – 2008.11.20., Diesel Club

Mivel társaim az utolsó pillanatban lemondták (hanyagolták) a koncertet, így kénytelen voltam egyedül nekivágni. Célállomás ezúttal a Diesel, vagy ahogy régebbr?l ismerik, régi E-klub. Életemben nem jártam ott, de mintha valami pagodába vagy mibe csöppenne az ember. Mesélem: bejutsz, ruhatárba gönc bedob, rögtön ezután szomjat olt, s már bent is vagy a „tánctéren”. Ami kb. akkora, hogy semekkora, irtó kicsi; komolyan ide szervezték le nagy BIOHAZARD-ot?! Diesel-nek mint kés?bb megtudtam, a kocsmarészb?l kett? is akad - egyikben mintha Renatót láttam volna pultosként -, és egy kisebb-fajta merchandise-térség.
 
Penalty Kick kezdett els?nek, ha emlékeim nem csalnak hét körül. Nyáron, a pecsás Madball bulin szintén el?-el?zenekari poszton figyeltek, akkor azonban kihagytam ?ket. Hivatalosan csak most találkoztam velük els? ízben, ez tehát az ismerkedés, ízlelgetés jegyében zajlott. Fél órát kaptak hardcore m?sorukra, számaikban jócskán akadtak ötletes megoldások. Koncertjük vége felé már rendesen szivárogtak be az emberek, kezdett rendesen telni a hely.
 
Mantraval sem találkoztam már vagy ezer és egy éve, szóval jól jött egy kis krishna-core update, haha! Annál is inkább, hiszen itt a vadonatúj, kilencedik (!) lemezük, az Akarom látni. Felszabadították a tudatunkat, rendbe hozták lelkünket, szóval kollektívan felébredtünk, ja és kedvenc Brooks-om is itt járt, a Remény rabjaiból. Rajtuk viszonylag kevesebben zúztak, inkább amolyan békés-szemlél?d?s pozíciót vett fel a nép. Vagy éppen iddogáltak.
 


Alighogy belekezdtek m?sorukba, máris probléma adódott; jobbra legelöl álltam a korláthoz passzírozva, s ha jól értesültem, a gond abból fakadt, hogy nem hallották vissza magukat, meg Bobby mikrofonja is folyamatosan gerjedt, vagy nem szólt sehogy se. Próbálták folytatni, aztán mikor úgy t?nt, tök reménytelen a helyzet, fogták magukat, s egyszer?en levonultak. Közönség teljesen kiakadt, érthet?en. „Mi a f*sz van?!” – skandálták teli torokból. Pár másodpercre úgy t?nt, hogy ennyi volt… de az nem lehet, hogy ennyi legyen a ’Hazard, ráadásul majd’ hét ropiért!!!
 
Konkrétan elég nagy szar került a palacsintába, hogy finoman fejezzem ki magam – ezért pedig egyértelm?en a magyar hangosítók voltak a felel?sek. Kis id? múlva úgy t?nt, elhárították a hibát, a hibák forrásait, visszatért a zenekar. Újból belekezdtek, de megint csak meg kellett állapítaniuk, semmi nem javult. Bobby teljesen beg?zölt, ekkor rúgta le a mikrofont, köpte pofán valamelyik tagot - s?t állítólag még egy sallert is kiosztott –, Evan is tök késznek látszott, de ? és Billy azért a közönséget próbálták nyugtatgatni, s?r? bocsánatkérések közepette, hogy ez van. Meg néha már velük együtt szidtuk ?ket, hogy „Fuck this hungarian crew!”
 
Összegezve: kész káosz, ami ezen az estén történt. Közben újra zenélni kezdtek, ismét leálltak, volt szinte minden. Az egyik középs? kontrolláda csak úgy elszállt, menet közben próbálták is kicserélni, nézték a vezetéket, hogy megtörtek-e, és a hiba; akkor Bobby mikrofonja hol szólt, hol nem, de legtöbbször süket maradt, vagy gerjedt, mint az állat, egyszóval kurvanagy volt a krach!
 
Közönség emiatt is, meg már alapból felspannolva, magából teljesen kivetk?zve zúzta végig a dalaikat, rugózott, pogozott, meg véresen komoly mosh-olás folyt! Egymáshoz csapódott milliónyi izzadt test, aki nem vett részt ezen az estén, el sem tudja képzelni, mennyien voltunk egy ilyen kis, eredetileg diszkónak kialakított aprócska placcon!! Kb. plafonról csüngtek az emberek, komoly! Mint említetett jobbra, elöl álltam Zsófikával (ex-viharock.hu, jelenleg metalcore.hu), kb. kordonnak passzírozva sikerült átvészelni a nagyját.
 
Koncert felénél a tagok is úgy vettem észre, leszarták a helyzetet, látszott rajtuk, hogy túlléptek ezen, és már csak a zenére és ránk, a közönségre fókuszáltak. Örömmel, kitör? lelkesedéssel büntették a népeket. Olyan hatalmas old-skool m?vek hangzottak el ezen az estén, mint: Victory, Love Is Denied, Punishment, Urban Discipline, Tears Of Blood, Down For Life, Tales From The Hard Side, és még sorolhatnám. Szigorúan az els? három albumról válogatva.
 
Nem csoda, ha a velejéig megkattantak az emberek; bodysurf-jeiket a tagok is külön díjazták: egy rommá tetovált, huszonéves vér ’hazard-os srácot felhívtak a színpadra (régi fajta pólója miatt) pacsi-puszi, együtt ének meg minden, ami kell, s kés?bb már egy rakás ?rültebbnél-?rültebb ember táncolt fent a deszkákon. Oda-vissza ugrálgattak, szaltóztak bele a lentiekbe, biztonságiakat most sem irigyeltem. Billy marhára elemében volt, nekem legalábbis ? t?nt a leglelkesebbnek - fel-felugrálgatott a balra kihelyezett hatalmas hangszóróra, teljes eufóriába tolta, a kett? között meg embereket ráncigált fel a színpadra. Evan mindvégig izzította a népet, hol kedvesen, hol brutálba vicsorgott ez a nagy tetkós hc-h?s, a Five Blocks To The Subway-t meg például basszer nélkül rapelte el. Bobby azóta kissé lehiggadt, és örömmel témázgatott, vagy épp szólózott, tette a dolgát; nekem csak a fux t?nt furának a nyakában.
 
Egy kisebb szünet után visszajöttek egy abszolút fináléra, majd a tényleges m?sor végén még belefért egy How It Is, aztán eme (minden szempontból) felejthetetlen fellépés után ténylegesen búcsúztak.
 
 
Murphy